A művész alkotói stílusa egyfajta vizuális pszichodráma, amiben keveredik a street art szabadsága, az eklektikus túlzás, a szürrealizmus álomszerűsége és a belső világ boncolgatásának őszintesége. Munkáival szeret ismert karaktereket, ikonokat, festményeket új kontextusba helyezni, amik sokszor tükröt tartanak. Ha valakiben elindít egy belső párbeszédet, akkor már megtörtént a varázslat.

Mi vezetett ahhoz, hogy művész legyél?

A művészet számomra mindig is egyfajta belső térkép volt. Nem pusztán alkotás, hanem egy út önmagamhoz. Az első képeim még ösztönösen születtek – egyfajta válaszként azokra a belső feszültségekre, amiket nem tudtam szavakba önteni. Később jöttem rá, hogy amit csinálok, az tulajdonképpen vizuális önterápia: érzések, traumák, emlékek feldolgozása képekben. A festészet nemcsak kifejezés, hanem megértés is – egy párbeszéd a tudattalannal. 

Mióta készítesz grafikai terveket?

Tizenéves koromban, (20 éve 🙈) gimnazistaként kezdtem el komolyabban foglalkozni a rajzolással. Nagy hatással volt rám Törő Irén festőművész, a rajztanárom, aki felkarolt és rengeteget segített, hogy kibontakozhassak. Hálás vagyok neki, hogy meglátta bennem a lehetőséget, és bátorított az alkotásra.

Milyen technikával és eszközökkel készíted el az illusztrációidat, illetve a festményeidet?

Kezdetben hagyományos technikákkal dolgoztam – festettem, szénrajzokat készítettem –, de ahogy a technológia fejlődött, fokozatosan áttértem a digitális rajzolásra. Ez nem jelenti azt, hogy kevesebbet rajzolok – továbbra is ugyanúgy kézzel készül minden vonás –, csak épp az eszköztáram egy gombnyomásra elérhető, ami új lehetőségeket nyitott meg előttem.

A digitális formátum így nem csupán technikai rugalmasságot adott, hanem kiszélesítette a művészetem jelenlétét is a fizikai térben. Lehetőségem nyílt arra, hogy az alkotásaim különböző felületeken és tárgyakon is életre keljenek: nyomtattam már vitrinek belsejébe, barokk stílusú bútorokra, ruhákra, cipőkre, táskákra, de főként antik keretekbe teszem a munkáim. Ezáltal a képeim nemcsak falakon, hanem a mindennapok tárgyain is megjelennek – és ez egy különösen izgalmas rétegét nyitotta meg a művészetemnek, hiszen így a belső világom fizikailag is közelebb kerülhet másokhoz.

Bemutatnád kicsit részletesebben a hozzád legközelebb álló munkádat?

Az egyik legkedvesebb munkám számomra egy különleges találkozás – egy képzeletbeli dialógus Frida Kahlo és Salvador Dalí között egy összedolgozott portré formájában. Mindkét művész elképesztően erős vizuális nyelvet képvisel, mégis teljesen más rezgésszinten szólalnak meg. Ebben a képben megpróbáltam hidat építeni közöttük – és közben magamhoz is.

A kompozícióban Frida ereje, sebezhetősége és nyers őszintesége találkozik Dalí szürrealista játékosságával és meghökkentő világával. A kép számomra a női és férfi archetípusok belső táncát jeleníti meg – nem ellentétként, hanem kiegészülésként. Frida nézése kérdez, figyel, megfogalmazza az érzelmi valóságot, míg Dalí formákat és szimbólumokat kínál válaszul, mintha a tudattalan rétegeiből emelné ki a lehetséges megértést.

Ez a kép közel áll hozzám, mert benne vagyok én is: a pszichológiai mélységek iránti vonzalmam, a történetek szeretete, a vágy, hogy két véglet között valami harmadik szülessen – valami új. Nem csak tisztelgés két ikon előtt, hanem egyfajta vizuális párbeszéd is arról, hogyan lehet az önazonosságot és a kreatív szabadságot egyszerre megélni.

Hogyan jellemeznéd a művészi stílusodat?

Az alkotói stílusom egyfajta vizuális pszichodráma – keveredik benne a street art szabadsága, az eklektikus túlzás, a szürrealizmus álomszerűsége és a belső világ boncolgatásának őszintesége. Olyan képeket alkotok, amelyek első pillantásra akár játékosnak vagy túlzónak is tűnhetnek, de ha mélyebbre nézünk, rétegek tárulnak fel: elfojtott érzések, kérdések, kimondatlan történetek.

Erősen dolgozom szimbólumokkal – sokszor saját, visszatérő motívumokat használok, amelyek egy-egy belső állapotot vagy pszichés folyamatot jelképeznek. A színek nálam nem díszítik, hanem felerősítik az érzelmi töltetet. A kontrasztok nemcsak a vizualitásban, hanem a tartalomban is jelen vannak: esendőség és erő, káosz és rend, fájdalom és felszabadulás.

Szeretek ismert karaktereket, ikonokat, festményeket új kontextusba helyezni – mintha terápiás szerepjátékot játszanék velük, ahol más szemszögből nézhetjük meg ugyanazt az alakot. Az én stílusomban a művészet nem csak látvány, hanem belső utazás.

Mi inspirál téged az alkotásra?

Nagyon sok hatás ér az élet különböző területeiről, de leginkább az emberi lélek mélységei inspirálnak. A képeim gyakran ezeknek a belső képeknek, tudattalan rétegeknek a lenyomatai. Inspirálnak olyan művészek is, akik képesek mély érzelmi tartalmakat vizuálisan megjeleníteni – legyen az klasszikus festészet vagy kortárs street art.

Milyen üzeneteket közvetítesz a munkáiddal?

Minden képem egy belső utazás lenyomata. Sokszor egy érzés, egy meg nem fogalmazott feszültség vagy emlék az, ami elindítja a folyamatot. Az alkotás számomra nem tudatos tervezés, inkább lassú bontakozás. Olyan, mintha a kép vezetne engem – nem én őt. Ez a folyamat gyakran katartikus, de nem mindig könnyű. A végeredmény sokszor engem is meglep, mert többet árul el a lelkiállapotomról, mint amit addig tudatosítottam magamban.

Mit gondolsz, az emberek hogyan viszonyulnak a grafikáidhoz?

Úgy érzem, a képeim sokszor tükröt tartanak – nem mindig simát és kedveset, hanem torzítottat, belsőt, olyat, amihez bátorság kell. Az emberek gyakran intuitíven reagálnak rájuk: van, akit megérintenek, mert felismer benne valamit, amit talán még magának sem mert kimondani; van, akit felkavarnak, mert szembesítenek valamivel, amit elnyomott; és olyan is van, akinek egyszerűen csak tetszik a stílus, a színek vagy az üzenet, anélkül hogy tudatosulna, miért. És ez mind rendben van.

Min dolgozol jelenleg, és mik a jövőbeli terveid?

Jelenleg több izgalmas megbízáson dolgozom, de ezekről egyelőre nem szeretnék többet elárulni – hamarosan posztok formájában osztom majd meg őket.

A jövőben szeretném továbbvinni azt az irányt, hogy még tudatosabban, még nyitottabban a belső világ rétegei felé fordulni. Emellett egyre fontosabb számomra, hogy a képeim ne csak falakon vagy képernyőkön jelenjenek meg, hanem tárgyakon, használati felületeken is – mint amilyen a bútor, a ruha vagy akár egy táska. Így a művészet nem csupán nézett, hanem viselt, érintett, élt élménnyé válhat.

Hosszabb távon azt szeretném, ha ezek az alkotások nem csak dekorációként hatnának, hanem katalizátorként: gondolatokra, érzésekre, felismerésekre indítva azokat, akik találkoznak velük.

Művészként mit üzennél az embereknek?

Azt üzenném, hogy merjenek befelé nézni – még akkor is, ha amit ott találnak, nem mindig szép vagy kényelmes. A belső világunk tele van eltemetett érzésekkel, elfojtott vágyakkal, gyermekkori lenyomatokkal és olyan rétegekkel, amik csak akkor kezdenek oldódni, ha teret adunk nekik. A művészet számomra ennek a belső térnek a feltérképezése – egyfajta lámpafény az árnyékos részekre.

Azt hiszem, a grafikáim azokhoz szólnak igazán, akik keresnek valamit – akár önmagukban, akár a világban. Akik megállnak egy pillanatra, és hajlandóak belemerülni egy rétegzett vizuális világba. A képeim nem adnak direkt válaszokat, inkább kérdéseket tesznek fel – olykor csendben, máskor kiáltva. Számomra ez a valódi kapcsolódás: amikor egy kép nem csak nézhető, hanem érezhető is. És ha valakiben elindít egy belső párbeszédet, akkor már megtörtént a varázslat.