Mennyire iszonyú vicces lenne, ha valaki teleragasztaná az utcákat a saját melleivel. Imola plakátjai elég absztrakt módon ábrázolják a lényeget, ami részéről inkább egy geg. Az ötlet egy vizuális társadalmi kísérletként indult el benne, amire rá tud mosolyogni.

Az első munkád mikor került ki az utcára? 

Az attól függ, mit tekintünk annak. Matricázással kezdtem, teljesen laikus, utcai jeleket abszolút nem látó és figyelőként, nagyjából három-négy évvel ezelőtt, és aztán teljesen kinyílt előttem ez a világ. A mai napig ezt szeretem igazán, a matricázás teszi ki az aktivitásom legjelentősebb részét, plakátokból mindig is viszonylag kevesebb készült, azok is valahogy 2021 közepétől máig. 

Honnan jött a művésznév? 

Hmm, hát a név sok mindent jelent. Például a régi magyar imola szó jelentése mocsár, hínár, de van egy ilyen búzavirágféle is. Szép lila növény, sok helyen megtalálható itthon, a Duna felé Újpestnél, meg erre-arra még. Női névként először Jókai Mór használta a Bálványosi vár című könyvében, amelyet főként emiatt olvastam el, és egy nagyon-nagyon jó regény. Nagyjából ennyit tudok róla elmondani, valójában apukám ötlete volt. ¯\_(ツ)_/¯ 

Hogyan jellemeznéd a művészetedet? 

Hú, ez nehéz kérdés, elég összetett, de sokat gondolkodom rajta, a mai napig formálódik ez bennem. Street art lett belőle, de abszolút nem annak indult, semmi ilyen jellegű indíttatás nem vezérelt sosem, és azt mondanám, ma sem ez az elsődleges jelző, amivel illetném. Sokkal inkább valamiféle belső késztetés kivetülése, amely alappillére a nyomhagyás iránti vágy, mint a graffitiben. Ugye a matricák miatt. Persze technikailag abszolút más, és a későbbi plakátokra azóta “üzenet” is ragadt, bár az sem volt a legfőbb szándék sosem, inkább egy geg, egy vizuális társadalmi kísérletként indult el bennem az ötlet, de ezt mindjárt kifejtem… 

Leginkább azt mondanám, önmagam szórakoztatása ez az egész, hogy megmelengetem a saját lelkemet, hogy rá tudok mosolyogni magamra az utcán, és nevetni valamin, amit leginkább csak én értek meg. Hát ilyen a humorom, akár csak az élet…

Milyen üzenetet közvetítesz a munkáiddal? 

Jaj, az üzenet, hehe… Nincs üzenet, vagyis az üzenetet azok aggatták köré, akik igénylik ezt, szóval általában más emberek vagy helyzetek. Feminista állásfoglalás (végre egy nő az utcán!) vagy magamutogatás (na de ki ez a nő, és mit csinál?!), ilyenek, kinek mikor milyen álláspontra van szüksége éppen. 

Mikor én elkezdtem, a matricák eredetijei teljesen spontán, egyéni felindulásból jöttek létre az egyetemi fotólaborban, ahol különböző technika- és anyagkísérleti feladatok során remek ötletnek tűnt összekenni magam mindenféle vegyszerrel, és lenyomatokat készíteni a melleimről. Ennyi.

Utána évekig álltak a papírok a fiókban, és egyszer csak úgy keltem fel, hogy mennyire iszonyú vicces lenne, ha ezekkel teleragasztanám az utcákat úgy, hogy az ég világon senkinek fogalma sincs arról, hogy a melleimet tolom a képükbe. Haha. Hozzáteszem, a nyomatok elég absztrakt módon ábrázolják a lényeget, és így jelent ez számomra egy belsős poént önmagammal, de tényleg. Engem ez máig szórakoztat és felemel, és valójában mi más értelme volna, ha nem ez. Ennyi volt induláskor az “üzenet”. 

Aztán jöttek a plakátok, felötlött a gondolat, hogy érdemes volna valamiféle kontextusba helyezni a matricákat, hogy érthetőbb legyen, és akkor kíváncsi lettem. Ezt a koncepciót is kicsit nehéz elmagyarázni, és most újabb poént lövök le; a plakátokon a matricák alatt valóban egy félakt fotó szerepel, sosem csalok.

Kíváncsi ettem, hogy vajon mi lesz a reakció, van-e, aki elég bátor nyílt terepen, mennyire erős az ösztön és a kíváncsiság, és hogy hol húzódik meg, ha meghúzódik egyáltalán bármiféle határ a tiszteletet illetően? És az minek a tisztelete? Az adott személyé? A női testé? Egy valaki által létrehozott egyéni alkotásé? Engem sokkal inkább mások, a társadalom válaszai érdekeltek sok-sok kérdésre, mint hogy én adtam volna válaszokat vagy iránymutatást, ha tetszik, “üzenetet” nekik.

Hogy néz ki nálad egy alkotói folyamat? 

Ha az alapoktól kezdem, akkor leginkább rémesen hosszan. 😀 Nagy vonalakban mesélem és vázlatosan, de még így is rengeteg, és eléggé összetett ez is. Mindennek az alapja a fotográfia, mert egyrészt az egyetemen is ezt tanultam, másrészt pedig számomra ez jelenti az önkifejezés eszközét, azt a nyelvet, amin a saját valóságomról beszélni tudok itt is, és a képzőművészetben is. 

A matricák, melyekből három alapszéria készült eddig (sárga, kék és rózsaszín),különböző alternatív fotográfiai eljárással készített analóg lenyomatok. Az egyik viszonylag több szaktudást, eszközt, vegyszerismeretet és rövidebb készítési időt igényel, a másik kevesebbet. Az adott technikától függően, a speciális papírra készült eredeti matrica-alap van, hogy percek alatt láthatóvá válik, de volt, ami szinte egy egész napot vett igénybe, és készült olyan is, ami teljesen alapvető anyagok használatával hónapokig exponálódott a nyári napsugárzásban egy budai háztetőn. Ez a műfaj ilyen, többek között ezért is nyűgöz le.

Aztán az elkészült eredetiket, amelyek 1:1 méretek, beszkennelem, majd ebből a digitális fájlból nyomtatja a matricát a díler. A fő alkotói folyamat tehát csak egyszer zajlik le, de az baromi izgalmas, illetve általában hosszas felkészülés és kísérletezés eredménye. Az első két szériához, a sárgához és a kékhez még magam intéztem a nyomtatást is, és manuálisan vagdostam sniccerrel éjszakákon át az íveket, de aztán a rózsaszín kerek formájánál a minőség és a hatékonyság érdekében el kellett engednem a folyamat ezen részét. A ragasztgatáshoz ma már csak a darabszámos rendelést adom le időnként, aztán irány a város. 

A plakátok alapja pedig sima digitális fotó, adott méretben nyomtatva, felvágva, rákerülnek a matricák vagy a helyszínen a felragasztások, majd a klasszikus pasteup ragasztós technikával az egész odakint véglegesítve, ennyi. Ez a rész valójában az egészfal-méretű ragasztásoknál izgalmasabb, azok általában több ívre került nyomtatásból készülnek. Olyankor az egész lakást beborítják az A0-s printek, és mérek, számolok, rakosgatok, vagdosok, pontosítom az illesztéseket, megy a sorszámozás meg a hajtogatás, és van, hogy mini terveket is készítek, hogy tudjam, mi mikor, hova, mi után következik. 

A csiríz főzése és mennyisége általában már érzésből megy, nem egy bonyolult folyamat, de azért kellettek hozzá a rutin meg az évek, hogy kitapasztaljam. Mindig a nagy ragasztások felhelyezését élvezem a legjobban, mert az tart a legtovább, de még így is bőven rövidebb idő, mint mondjuk egy azonos méretű precíz rajz fújása. Ezeket leginkább legál vagy féllegál, elhagyottabb helyekre élvezem kitenni, mert olyankor tényleg csak a folyamatban és a készítés élményében tudok lebegni. 

Mi az, ami inspirál az alkotásra? 

Jaj, nagyon sok minden, de alapvetően elég magamnak való ember vagyok. A fotográfia mindenek előtt, és a sok-sok gondolat, ami szerintem vicces vagy érdekes, de mások szerint valószínűleg annyira nem. Rengeteg projekt készült már el, amik sosem kerültek utcára, ezeknek valahol talán annyi volt a lényege, hogy maga az új technika, vagy az alkotással járó lelki folyamat számítottak éppen. Nagyon motivál a kísérletezés, csomó új eszköz és alkotási forma kipróbálása, de ezeket végeredményében sokszor sutának érzem. Talán ezért is van az, hogy az utca helyett mostanában inkább a lakás néz ki úgy, mint egy műteremgaléria. 

Mi a véleményed az utcaművészetről? 

Hát jó, hogy van. Minden, ami lehetőséget nyújt az önkifejezésre, és ha van, aki él is vele, az szerintem alapvetően értéket jelent. Tágan szemlélve világszerte azt látom, hogy sok az ember és sok az üzenet, összességében vannak alapjáraton bevett témák és kivitelezések. Ezek külön-külön persze mind megmutatnak egy alkotói egyéniséget, gondolkodásmódot és hozzáállást, de viszonylag kevés olyannal találkoztam, ami engem személy szerint lenyűgözött és megálltam, és azt mondtam rá, hogy na, ez igen! 

Mondjuk én nagyon szigorú és kritikus vagyok egy elég egyedi ízléssel, mind itt, mind a képzőművészetben, talán már kissé túlzottan is. Keveset engedek a saját szemléletemből, ami feltehetően nem mindig a helyes hozzáállás. 

Hogyan látod a szubkultúra jelenlegi helyzetét Magyarországon? 

Ajjaj, hát ez érdekes kérdés. Jelenleg eléggé kettősnek, talán ez a legjobb megfogalmazás. Nagyon nagy szívfájdalmam, hogy lemaradtam az utcai aranykorról. Több szempontból is, mert egyrészt így az életemből hiányzik maga az élmény, valamint ezáltal egy mérvadó viszonyítási pont is. Alapvetően nagyra tartok mindenkit, aki ma bármilyen formában csinálja még, amit lehet, hiszen ők tartják életben az egészet. Nyilván bőven megvan a szubkultúra gondja-baja, sok seb, amiből vérzik, és persze régen minden jobb volt, de legalább van valami. 

És hogyne, külföldön zöldebb a fű ilyen téren is, mindenki látja, mint sok más területen, akár csak európai viszonylatban nézve. Emlékszem, Párizsból vagy Athénból hazatérni ebbe az országba, például az egyik legkiábrándítóbb élmény volt, ha az utcai szubkultúra felől közelítjük meg a dolgokat, annyira jelentéktelennek tűnhet hirtelen mindaz, amit itt megszokott az ember. Másfelől meg jó észrevenni, hogy jönnek újak, vannak próbálkozások, emberek még felfedezik ezt a közeget, és próbálnak hozzátenni és dolgokat láttatni másokkal, szembe menni valamivel, ami néha abszolút nem tűnik élhetőnek. 

Legemlékezetesebb sztori, ami a munkáid kihelyezése során történt veled? 

Voltaképpen egyedül szeretek gyártani és ragasztani is, mint ahogy 0036 Márk is említette egy interjúban, ez egy magányos műfaj, amivel abszolút egyetértek, és amit én valójában kifejezetten szeretek is benne. Előfordultak persze érdekes és izgalmas fordulatokkal teli esetek, de túlnyomó részt tényleg csak a magam társasága és a helyzetek szépsége, ami magával ragad ilyenkor. 

Amit talán kiemelnék, az egyáltalán nem extrém, de őszinte szép emléket hagyott bennem, az az első graffitis kollab munka volt, Orickkal. Ez még a kezdeti időkben történt, és az volt az első egészfal-méretű ragasztásom is. Baromira izgultam és indokolatlanul rákészültem a dolgokra, de az egyik legfelemelőbb közös munka és esemény kerekedett belőle utcai pályafutásom során. Rengeteg máig ható motivációt, örök első-élményt és értékes embereket kaptam akkor, amelyek emléke azóta is elkísér és támpontot ad ebben a közegben. 

Számodra mit adott ez a szubkultúra az évek alatt? 

Jajj, hát mit nem?! Haha… Azt hiszem, kaptam mindent, tényleg. Hideget-meleget, barátot, ellenséget, örömöt és nehézséget, rengeteg, rengeteg elmondhatatlan élményt, csodát és elismerést, tényleg a végtelenségig sorolhatnám, és összességében mindig pozitívra billen a mérleg. De amit a legtöbbre tartok, az talán maga a világ és a felismerés, ami egyszer csak láthatóvá vált előttem, és akkor valahol egy részem megtalálta kívül is önmagát. 

Tudod, ez olyan, mint mikor hirtelen felnyílik a szemed valamire, amit eddig nem tudtál biztosan, de közben végig ott motoszkált az érzése benned. És akkor hirtelen világossá válik, és ott van tényleg. Hogy látsz valamit, amit mások nem, hogy olvasod a jeleket és látod az összefüggéseket, hogy élsz valami másban, mint az a sok más egyszerű, egyforma és unalmas ember. Nincs velük semmi baj, az életük valószínűleg sokkal felhőtlenebb és zökkenőmentesebb, de ez a másik valahol pont attól több, hogy nem az.

Mit üzennél azoknak, akik még csak most ismerkednek a műfajjal? 

Húha. Nem gondolom, hogy feltétlenül az én tanácsaim segítenének bárkin, szerintem vannak sokkal tapasztaltabb, aktívabb és nagyobb tudású kollégák, akik okosabbakat mondhatnak. A külsősöknek meg ott vannak a street art túrák. Nem tudom, tényleg, ezt nehéz megfogalmazni. Akiben ott a belső motiváció, hogy csinálja, annak az induláshoz nem kell tanács. Ami talán fontos, de ezt is a saját kárán tanulja meg a legtöbb, mint ahogy anno én is, az a korrektség, az “utcai szabályok” szerint való játék, és egymás tiszteletének alapvetése. 

Persze kezdetben ezt nehéz kiismerni, és lehet enélkül is menni, csak nem biztos, hogy érdemes. Abszolút technikai tanács pedig, hogy JÁTSZÓS RUHA, mert úgy lesz kényelmes, és én személy szerint hiszek benne, hogy érdemes a csirízhez leszitálni a lisztet. 

Kinek mondanál köszönetet azért, amiért sikerül kitartanod a művészeted mellett? 

Fú… Nem tudom. Kitartani mellette? Hmm… Szerintem ez olyan dolog, hogy ha egyszer benned van a magja, az a mélyről fakadó igaz, akkor nem tudsz lemondani róla, egyszerűen nem tud eltűnni, még ha akarnád se, vagy ha minden ellene van. Persze fontos a család, a barátok és mindenkinek az elismerése és támogatása, akivel a pályafutásod során találkozol, mert ezek mind erőt adnak, és szükség van a kritikára és a megerősítésre sokféle irányból. De nem tudom… 

Voltam én is azon a ponton, hogy azt éreztem, abbahagyom, ahogy az utcán, úgy a képzőművészetben, de nem tudom, végül nem voltam rá képes, és nem tudom megmondani, miért nem… Nehéz kérdés ez, mert fellengzős lenne azt mondani, hogy ohh, köszönöm magamnak, és persze volt időszak, mikor bennem is gyakran visszacsengett a mondat, hogy “soha ne hagy abba, amit csinálsz, kislány, mert értékes vagy”, de nem tudom… 

Igazság szerint ez a kérdés soha nem fogalmazódott meg bennem, mert talán soha nem is volt valódi opció az, hogy ez az egész dolog, és világ, és életforma, és a lényem azon része, amire azt mondják, “művészet” valaha ne volna jelen ott, ahol én is vagyok.

Igen, azt hiszem, talán emiatt nem is tudok megfelelő választ adni erre a kérdésre.